Alexander rádióinterjúja Ari&Michael műsorában a P4-en, 2018.06.23.

Egy hosszú rádióbeszélgetés összefoglalása, érdekesebb részletei

Elhangzott 2018. június 26-án,a norvég P4-rádiócsatornán, hossza 52 perc.
Angol fordítás: Tessa Lande, magyar fordítás: Menyhért Mónika
A teljes beszélgetés felvétele:

Műsorvezető: Mai vendégünk Fehéroroszországban született, de az Oslo melletti Nesoddenben nőtt fel. 5 éves korától hegedül és és zongorázik. Diplomáját az oslói Barratt Due Institute of Music-ben szerezte kiváló minősítéssel. 
2005-ben részt vett az “IDOL” norvég tehetségkutatóban, és a következő évben pedig megnyerte az NRK “Kjempesjansen” tehetségkutatóját.
2008 nyarán utazott körbeutazta a norvégiai Valderøy, Vigra, Giske és Godøy szigeteket, ahol sorra járta a házakat és kosztért-kvártélyért vállalta, hogy háziaknak hegedűkoncerteket ad.

És 2008 nyarán Giske-n történt valami. Írt ott egy dalt, amely egy évvel később Norvégiát az egekbe emelte.

M: Most újra hallva a hangodat, még mindig ugyanolyan, még ha mostanában nem is sokat használtad beszédre. 
Alexander: Ez talán az első olyan meghívás, aminek eleget tettem azóta, hogy megszabadultam a manduláimtól, ami esetemben elég nagy beavatkozás volt. Mert legalább két hétig beszélnem is, de énekelnem mindenképpen lehetetlen volt. De mostanra visszakaptam a hangomat. Most megint ugyanaz a kedvesen idegesítő hangom van. Nem sok minden változott.

M: Azt mondtad, kivették a manduládat. Ezek szerint szükség volt erre.
A: Igen, nem vészhelyzetről volt szó, mentőautóval vagy ilyesmi, de amikor az orvos megnyomogatta itt hátul, az nagyon fájt. És akkor azt mondta, hogy ez az az eset, amikor a leggyorsabban eldöntötte, hogy műtsön-e vagy sem.

M: De miután hegedűművész vagy, a hangszered az, amire most támaszkodhatsz, miközben mégiscsak olyan művész vagy, aki az éneklésből is él. Nem aggódtál egy kicsit? Elég sokat turkáltak ott a torkod körül, még akkor is, ha nem kell átvágniuk a hangszalagokat, hogy bejussanak oda.
A: Elkezdtem kitalálni olyan romantikus történeteken arról, hogy többé nem tudok énekelni. És már csak komponálni vagy hegedülni tudok. De most úgy néz ki, várnom kell ezzel a történettel, mert újra tudok énekelni. Kipróbáltam az éneklést, még mindig fáj, de a hangszalagjaimat nem változtatta meg.

M: Örülünk, hogy el tudtad fogadni a meghívásunkat.
A: És felkészültem, most is, mint mindig. Ilyen lettem.

M: Dehát nem ilyen voltál mindig is? Mindenben maximalista vagy?
A: Igen, hihetetlenül. Minden apró részletnek alaposan átgondoltnak kell lennie.

M: De a maximalizmusodnak köszönhetően kerültél oda, ahol most vagy. Mind jó, mind rossz értelemben. 
A: Rossz olyan napokon, amikor hirtelen olyan helyzetekbe löknek bele a közönség előtt, ahol azt mondják: “Alexander, légy szíves, olyan hülyén veszi ki magát, ha nem veszel részt ebben”. Én meg azt mondom; “Dehát nem tudtam erről”, és hirtelen ott találom magam a színpadon, és nem tudom pontosan, hogy mit fogok csinálni. Akkor rájövök, hogy nem vagyok éppen a legspontánabb. Sosem tudnék például műsorvezető lenni. Hogy olyasmire is felkészült legyek, ami még bátornak is tűnik.  Most nem tudok jó példát hozni, de például ha arról van szó, hogy 3 húrral játszok a hegedűn…

M: Szerintem nézők milliói előtt színpadra lépni elég bátor dolog.
A: Felkészületlenül az. De nekem sokkal jobb, ha a legkisebb részletre is felkészülök.
És tudom, hogy ez furcsa, mert nem sokan vannak, akik így csinálják, épp ezért elég önismeretet kellett szereznem ahhoz, hogy tudjam, hogy kihívás lehet az embereknek 10 e-mailt kapni egy nyilvánvalóan egyszerű munka előtt.  “Alexander, az összes többi művész rendben van, és nem háborgatnak minket. Holnap jönnek hangpróbára és kész.” Te meg folyamatosan G-mollról vagy G-dúrról, vagy hasonlókról kérdezgetsz. Azután viszont már tudok lazítani, amikor hazamegyek és arra gondolok, hogy semmit nem rontottam el aznap, mert minden pont úgy sikerült, ahogy hetek óta terveztük. És a közönség nagyon elégedett volt.

A gyerekszobám még mindig megvan Nesoddenben, 

ami majdnem ugyanaz, mint a 90-es években. Az az a hely, ahová mindig visszamegyek inspirációért és hogy és pihenjek. 
M: Odamész, és mit csinálsz ott? Csak alszol, és elvagy ott? 

A: Legutóbb fájdalomcsillapítókat szedtem ott a műtét után. Ott szoktam lábadozni, anyukám segítségével.. Kis időbe telt, míg megértette, hogy nem tudom megenni az összes finom ételt, amit készíteni szokott. “Tudsz ebből levest csinálni, anya? – állandóan ezt hallotta tőlem.

M: És van valami abban a szobában, ami jelent neked valamit? Valami a falon, a polcokon?
A: Igazából a DVD-k. Még akkor is, ha ugyanazok a filmek most megvannak Blue Ray-en vagy a 3D-ben az Aker Brygge-n. Nem akarom elajándékozni a Nesoddenben lévő DVD-imet. A gyerekkorom egy részét jelentik. És van egy könyvsorozatom is, a címe “Animorphs”. És igazából már olvastam az egész sorozatot, 58 könyvet…

                  *                          *                             *

M: Olvastam valahol, hogy akár 1,5-2 órát is el tudsz tölteni csak kenyérvásárlással. 
A: Igen, bulvárstílusban megfogalmazva mondhatjuk ezt. De a történet valójában arról szól, hogy tudom, hogy

bárhogy érzem magam aznap, biztosan lesznek emberek, akik szelfiket és autogramot kérnek majd tőlem, ha felismernek.

Nem mindig ez történik, de legtöbbször. Tehát ha csak a 100 m-re lévő COOP-ba (élelmiszerbolt) megyek is át… akkor is, ha beteg vagyok és csak sétálni akarok egyet és venni egy kis kenyeret. Tudom, hogy nem biztos, hogy azok, akik szelfire vadásznak, ugyanezt gondolják, hogy beteg, hagyjuk békén. Valószínűleg én sem értettem ezt, amikor találkoztam valakivel, akit felismertem a tévéből. Talán csak arra gondoltam én is, hogy ugyan nem néz ki egészen jól, de sebaj, légyszi csináljunk egy fotót. És én ezt teljesen megértem. Szóval nem az van, hogy állok ott ezen morfondírozva… Sokan, akik olvasták a VG-cikket, azt hiszik, hogy ott állok két kenyér között két órát töprengve.

M: De ha ilyen napokon odajön valaki jön és szelfit kér, azt mondod, “nem”?
A: Nem, igent mondok, de  mindig megpróbálok őszinte lenni magammal. Mint most is. Igazából megtehettem volna, hogy szélesebben mosolygok, és lehettem volna vidámabb 2 másodpercig, mielőtt fejfájást kapok, mert elég korán van most még ahhoz, hogy bulihangulatba kerüljek. Szóval most olyan kedélyes hangulatban vagyok, amit nagyon szeretek.

M: Olyan vagy, mint egy jól temperált, régi évjáratú bor.
Egy Stradivarius, aminek szüksége van a megfelelő hőmérsékletre.
A: Köszönöm a bókot.

M: Érzékenyen reagálsz az energiákra. Mintha te magad is egy jól hangolt hangszer lennél.                                               

                  *                          *                             *

M: De gyerekkorodban másfajta gondolkodásmódot tapasztaltál? vagy ilyennek születtél?

A: Olyan országból származom, ahol három éves korod körül megtanulsz olvasni és írni.

Ott nagyobb a fegyelem. Nagyon könnyű dolgom volt, amikor az első osztályt kezdtem Norvégiában. Az iskolának az a fajta keveréke volt ez, amit én mindig vártam, míg a többiek panaszkodtak,  “Jaj, legyen már vége az iskolának”, én meg azt mondtam, “miről beszéltek, tök jó itt”.
Otthon is fegyelem volt. 2-3 órát kellett gyakorolnom.

M: Ez úgy hangzik, hogy szigorúak voltak a szüleid.
A: Nem voltak gonosz szüleim. Egy kicsit szigorúak voltak, de ezt sok szeretettel ötvözték.

M: Talán egy másfajta gyereknevelési módszer. Ismétlés, gyakorlás, fegyelem. 
A: Anyukám és apukám egyfajta egyvelege ennek a fegyelemnek és inkább a norvégokra jellemző módszernek, hogy bízol a gyerekeidben és úgy gondolod, ők is adhatnak neked valamit, mint szülőnek. Tetszik ez a norvég szülőkben, hogy úgy gondolkodnak, hogy nem klónozniuk kell magukat.

M: De nem azt akarták, hogy klasszikus hegedűművész legyél, és ne popzenész?
A: De, de annyi kreativitásra nincs lehetőséged, amikor elkezdesz egy hangszeren játszani, ami mindig is klasszikusnak számított. Tehát arra számítasz, hogy végül klasszikus zenész leszel. Arve Tellefsen volt a nagy példakép, apukám sok videót mutatott róla, és azt mondogatta, hogy előbb-utóbb, ha folytatod a gyakorlást, az emberek úgy fognak neked tapsolni, mint Arve Tellefsennek.”

                  *                          *                             *

M: Amikor megkérdeztük, a legfontosabb dogok között említetted Istent.

Van saját vallásod? Keresztény vagy?

A: Nem fogom azt mondani… Nem teremtettem magamnak vallást. 🙂 Nem az a fajta művész vagyok. Imádkozom Istenhez, és próbálom ezt többször tenni a jó napokon, mint a rosszakon. Imádság a neve, de én próbálok inkább köszönetet mondani, mint imádkozni. Ilyesmit érzek, a barátsággal kapcsolatban is, hogy egy kicsit rosszul esik, amikor először olyasmivel hívnak fel, hogy “szia, hogy vagy? Betehetem hozzád a biciklimet?” Sokkal jobb azt hallani, hogy “szia, törődöm veled”.                                         

                  *                          *                             *

M: Szingli vagy?
A: Nem, nem, dehogy.

Megtaláltam a legédesebb lányt a világon.

Hívhatjuk élettársnak, szerelmednek vagy csak barátnak. Ezek csak szavak. Addig leszek vele, amíg mellette maradhatok…

M: A Tinderen ismerted meg.
A: Igen.

M: Milyen volt Alexander Rybaknak lenni a Tinderen?
A: Olyan régen volt, hogy már nem is nagyon emlékszem.
Ami most eszembe jut, az az, hogy sokan bejelöltek, csak hogy poénkodhassanak egy kicsit, pl. hogy “Jaa, persze, te vagy Alexander Rybak”, aztán töröltek, mielőtt válaszolhattam volna.
M: Vagyis nem hitték el, hogy te vagy az?
A: Nem, egyáltalán.

… Egy darabig főleg a koncertek reklámozására használtam a Tindert.
Szerettük volna megtölteni a koncertjeinket, ezért az első sorban néhány jól öltözött, szimpatikus ember ült. Úgyhogy azt mondtam: “Akarsz jegyet a koncertemre?” és aztán természetesen azt várták, hogy azután történni fog valami. De nekem utána a turnébuszhoz kellett sietnem, így csak annyi maradt, hogy “köszönöm, hogy eljöttél, nagyon kedves tőled”.

M: Általában az ember valami visszajelzést kap, amikor fenn játszik a színpadon, most viszont ehelyett azt hallottad, hogy emberek veszekszenek az első sorban.
“Te is a Tinderről vagy? Én voltam az első!” – “Nem, én vagyok a ma esti Tinder-randija!” “Először a koncert, aztán azt ígérte, hogy…”
De ő csak annyit mond: “Viszlát, mindenki, köszönöm, hogy eljöttetek!” És lelép a turnébusszal.                                                 

                         *                          *                             *

M: Flörtölésről beszélgettünk. Jól értettem, hogy te és a barátnőd flörtölhettek másokkal? 
A: Igen, és nem utolsósorban sokat flörtölök Julie-vel, a barátnőmmel.

M: 2 éve együtt vagytok. Ilyenkor nem szokatlan, ha elkezd az ember családalapításról, gyerekekről gondolkodni. Szoktad a házasságot fontolgatni, vagy ez nem jelent semmit?
A: Sokat jelent. De olyan sok embertől hallottam már, akik gyereket vállaltak, mielőtt készen álltak volna rá. Rögtön az egyetem után.

M: De tényleg meg kell tervezned, hogy készen állj a gyerekre? Akkor soha nem leszel készen.
A: Nem, de néhány dolognál el kell engednie az embernek a maximalizmust. Mégis

azt szeretném, hogy először legyen egy házunk, mielőtt a gyerekekre gondolnánk.

És van még valami, ami furcsa lehet másoknak: meg szeretném tartani a lakásomat. Mert én is ezt érzem, mint sok más művész, hogy néha egyedül kell lennem. Néha 3,4,5 napig csak egyedül, család, barátok vagy barátnő nélkül. Olyankor feltöltöm az akkumulátort a zenéléshez… ez egy sajátos gondolkodásmód. Egyszerűen hozzászoktam, hogy így kell lennie.                                                     

                            *                          *                             *

M: Most egy kicsit visszatekintünk 2009-es évre, amikor megnyerted a moszkvai Eruovíziós Dalfesztivált. Hogy érezted magad, Alexander, amikor ez megtörtént veled?
A: Eléggé magasan voltam az érzelmi skálán. Egy kicsit sok jó dolog történt velem akkoriban. Furcsa ezt így hallani, mert az embernek soha nem mehetnek a elég jól a dolgai. Megnyertem a “Kjempesjansen”-t. Az indított el mindent. Aztán ugyanabban az évben megkaptam az “Anders Jahres Culture Award”-ot. 102 előadásban játszottam Dennis Storhøi-jel a “Hegedűs a háztetőn” darabban az “Oslo Nye” Színház színpadán. Ezért a szerepért “Hedda-díjat” kaptam, pedig egyetlen sorom sem volt a darabban. Olyan volt, mint mikor teniszütő nélkül nyered meg Wimbledont. Szóval nem csoda, hogy volt elég önbizalmam az egész Melodi Grand Prix és utána az Eurovízió során.

M: Hogyan jellemeznéd az akkori Alexander Rybakot?
A: Amikor a egyre többet és többet érsz el, az önbizalmad egyre csak nő, úgy érzed, valamit vissza kell adnod azoknak, akik hittek benned. Most Superman vagy, és mindent te irányítasz, és igent akarsz mondani minden felkérésre. 

És onnantól kezdve lassan, de biztosan romlani kezdett a mentális egészségem. 

Nem a rajongókkal kapcsolatban, abból a szempontból szerencsére éppenhogy egyre jobban alakultak a dolgok. Ez egy másik nagyszerű történet. De azt megértetni, hogy “nem, nincs időnk erre. Nem akarom megcsinálni ezt az interjút..” – “De Alexander, egy hete még azt mondtad, hogy meg akartad csinálni.” Szóval ilyesmik…

M: Egy évig sikerült kitartanod valahogy ezzel..
A: A nagy népszerűség egy évig tartott, illetve inkább azt mondanám, hogy csak két hétig. Mert már akkor kezdtek elromlani a dolgok. 

M: Mi történt akkor?
A: Egy csomó olcsó hegedű összetörése.

M: Szerencsére olcsó hegedűk voltak.
A: Igen, abban biztosnak kellett lennem. Felnéztem rá a mozdulat közben és láttam, hogy olcsó. Úgyhogy a földhöz vagy a falhoz vághattam.

M: És az összetört hotelszobák..
A: Többek között. És aztán rögtön lelkiismeret-furdalásom volt.
Nagyon sikeres időszakok és mélypontok voltak. Valószínűleg mint a bipoláris lelki betegségnél… Nem mondom, hogy bipoláris vagyok, de azt hiszem, ez a két érzelmi végletet mindenki megtapasztalja.

M: Ezek olyan érzések, amelyeket nehéz kezelni. Lehet, ez megintcsak mítosz, de szerintem a művészek különböznek ebből a szempontból. Ennek köszönhető, hogy tudnak alkotni. Ugyanakkor amikor sok ember van körülötted, akik döntéseket hoznak helyetted,  ők igent mondanak, te igent mondasz, és azt veszed észre, hogy mindkét végén égeted a gyertyát. Avicii egy tragikus példa mostanában. Ő 1000 koncertet adott, mielőtt úgy döntött, öngyilkosságot követett el. Kiégett. Kiderült, hogy többször mondta, “nem tudom megcsinálni ezt a fellépést, nem megy, mert meghalok”. Mégis azt mondták, “meg kell csinálnod, egyszerűen muszáj”, és bár újra “nem tudom”, a körülötte lévő emberek nem értették, hogy ez komoly.

A: Én is ezt hiszem.. Hogy ott vannak körülötte…  de aztán valószínűleg azok is ugyanígy gondolkoznak, hogy remélik, vannak ott mások körülötte…” Gyakran előfordul, odajönnek hozzám és azt mondják: “Alexander, ez túl sok már. Csak ezt az utolsó munkát csináld meg velünk, és utána…”  Szóval nagyon ritka, hogy azt mondják, ők lesznek most az elsők, akik szabadságot adnak neked. Vagy amikor autogramot adok és hallom a vigasztaló szavakat, “csak még ezt, ez lesz az utolsó, Alexander”.

M: Nagyon érdekes ez… írod az autogramokat, beszélsz közben az emberekkel és abban a helyzetben extrovertált vagy, közben meg introvertált és három napot egyedül akarsz lenni, ez a nagy távolság van itt is, az extrovertáltság és az introvertáltság között, amit korábban is említettél.

A: Ráadásul egyáltalán nem vagyok az a bulizós típus.
Julie, a barátnőm azt szokta mondani,

olyan vagyok, mint egy aranyos kiskutya, akit mindenki simogatni akar, de aki fél az emberektől. 

Azt nem mondom, hogy félek az emberektől, de mindig szívesen vagyok a”Brygge-szobámban” (lakás az Aker Brygge-n, Oslóban), és inkább nézem odakint a veszekedő embereket az Aker Brygge-n.

M: Nehéz ezt nehéz megérteni azoknak, akik nem dolgoznak színpadi előadóként. Egyesek exhibicionistának tűnnek, figyelemre vágyak, hogy szeressék őket, aztán ez a fantasztikus színész idegességében ott hány a kulisszák mögött, mielőtt felmegy a színpadra.
A: És ott van ez az ünneplés dolog, főleg most, amikor most a Spektrumban nyertem (norvég Eurovíziós válogató az Oslo Spectrum Arénában). Amikor el akartam énekelni még egyszer a dalt, és mondani pár köszönő szót, miközben az emberek 50-60% -a másra szavazott. Ott, mielőtt a köszönőbeszédet elkezdtem, figyelmeztettem magam, “ne gondolj túl sokat magadról”. Nem volt túl könnyű azon az estén.

                                *                          *                             *

M: Kicsit visszatekintve idén májusra. A nagy visszatérésre, amikor megnyerted a norvég eurovíziós válogatót a “That’s You Write a Song” című dallal. Éreztél nyomást a nemzetközi döntő előtt?
A: Annak a nyomását éreztem, hogy jól kell teljesítenem a színpadon. Mert nagyon sok művész van, akik újra próbálkoztak, és úgy gondolták, elég, ha csak magukat adják. Én viszont teljesen másképp közelítettem meg. Az volt a célom, hogy inspiráljam az embereket. És ha csak egy embert is inspiráltunk, már megérte. Ezt mantráztuk az egész fél éves felkészülési idő alatt.

M: Szóval elégedett vagy a helyezéseddel?
A: Az egészségemnek jobbat tett volna a 2. hely, mert utána is lett volna időm a mandulaműtétre, pihenni stb., de közben több dicsőséget hoztam volna Norvégiának. Úgyhogy a 15. hely kicsit “vékony”. Amivel elégedett vagyok, az, az, hogy egyre jobb volt  a megítélésünk közben és egyre jobb lett az előadás a próbahét alatt.

M: Nagyon csalódott voltál?
A: A szavazási rendszer olyan hihetetlenül hosszú, majdnem másfél óra volt az első pontok bejelentése után a végéig, hogy egyszerűen nem tudtam morcos maradni egészen a végééig azon a kanapén.
Viszont megnyertem az elődöntőt, amit jó lett volna megtudnom a döntő előtt, mert az önbizalmat adott volna.                   

                       *                          *                             *

M: Bár most valószínűleg kicsit kevesebb reflektorfényt kapsz Norvégiában, külföldön sokfelé töretlen a karriered, olyan nagy országokban, mint Ukrajna, Oroszország és nem utolsósorban szülőhazád, Fehéroroszország. Milyen ott sztárnak lenni?
A: Jól megy, annak ellenére, hogy visszavonultam a szóló koncertektől, mert nem tudom csinálni a hangszálproblémám miatt. 20 perc után elkezd fájni a torkom.
Úgyhogy 5-6 éve úgy döntöttem, csak vendégként lépek fel fesztiválokon és más eseményeken, vagy másokkal együtt turnézom, ahogy minden évben a norvégiai karácsonyi koncertsorozaton is, sok-sok templomot végigjárva.

M: Külföldön másképp működik a show-business, mint itt?
A: Nagyon pénz-orientált. Ha itthon szükségem van pl. egy rapperre a legújabb számomhoz, és megkérek egy teljesen ismeretlen srácot, hogy akar-e rappelni, miközben én hegedülök, örül, hogy kipróbálhat valami újat. Viszont ha ott megkérek valakit ugyanerre, az csak keresni akar rajta, azt mondja, “megcsinálom 2 millióért”. Mert állandóan azt hallották, hogy ha sikerül befutnod, kezdettől fogva jól keresel majd.

M: Alexander meg ugye Norvégiában él, ott 2 millió az semmi, ott van nekik a sok lazac meg olaj, meg minden… 😀

M: A zene a hivatásod, mégis gyakran kérdeznek politikáról; hogy viszonyulsz ehhez?
A: Olyankor mindig csak azt mondom, hogy két nagymamám él Fehéroroszországban. Nem élnek jómódban, de teljesen rendezett az életük, nagyon elégedettek az egészségügyi szolgáltatásokkal, Minden, amire szükségük van, elérhető közelségben van, jól érzik magukat, így aztán akkor én is elégedett lehetek, többet nem is kérdezek.

M: Ugyanolyan jól beszélsz fehéroroszul is, mint oroszul?
A: Nem, egyáltalán nem beszélek fehéroroszul. A szüleim tudnak valamennyire, és énekelnek is fehéroroszul. Nagyon szép nyelv az énekléshez.

                  *                          *                             *

M: Alexander készült néhány állítással nekünk, amiről el kell döntenünk, igaz vagy hamis. Kezdjük!

1.
A: Több mint 20-szor voltam influenzás egy évben.
M: Ez igaz lehet; gondolom, ezért is kellett kivetetned a manduládat.
A: Remélem, ezzel végre megszabadultam ettől a sok betegségtől.

2.
Oprah Winfrey-nek és Ellen DeGeneres-nek is nemet mondtam a meghívására. Amilyen szerencsétlen vagyok…
Volt akkor egy nagy turném Svédországban és Finnországban, amit le kellett volna mondanom, ha meg akarom csinálni azt a két TV-show-t. Fantasztikus lett volna, de amikor egyre többet és többet akarsz elérni, először Európában, aztán az egész világban, akkor előbb-utóbb elveszíted Európát, végül Norvégiát és esetleg magadat is. Ha folyton csak lemondasz ezt, lemondasz azt, csak hogy még magasabbra juss.
M: Pedig szeretnélek látni úgy lehuppanni arra a kanapéra, ahogy Tom Cruise szokta… 😀

3.
Régebben volt egy már egy műtétem, amit igazából hívhatunk szépészeti beavatkozásnak is. Kis segítség hozzá: nehéz észrevenni, ha csak a fejemet látod. A műtét után nem tudtam mozgatni a karom, ugyanabban a helyzetben kellett tartanom.
Szóval az a helyzet, hogy kivetettem a verejtékmirigyeimet a hónaljamból, mert olyan borzasztóan izzadtam.
M: Ó, ez nem jutott volna eszembe! De többekről hallottam, hogy ennek nem volt túl jó kimenetele..

A: Szerencsére nálam nem volt semmi mellékhatás, azóta is rendben vagyok. Csak az volt nagyon kellemetlen, hogy utána nagyon sokáig, hetekig nagy kötéssel jártam és 45 fokos szögben kellett tartani a karomat.

                  *                          *                             *

M: Mire gondolsz, amikor aludni mész?
A: Ez egyszerűen két eset lehetséges, attól függően, hogy melyik fajta éjszakám van. Vagy végiggondolok mindent, amit másnap csinálni fogok, ha munkanapom lesz. Ritkán van két munkanapom egymás után, úgyhogy ha sok dolgom van másnap, hegedű, levelek stb., akkor leírom. Csak írom, írom a notepad-ba, amíg minden elfogy és elalszom.
Ha pedig nagyon boldog vagyok egy aznapi koncert után, és valószínűleg nincs dolgom másnap, akkor szeretek visszagondolni az élményekre, és valami mást csinálok, mielőtt lefekszem aludni, amit most pontosan nem tudok megmondani.
Nagyon fontos nekem a jó alvás. Összességében, ha sorrendbe akarnám szedni a legfontosabb dolgokat az életben, mint pl. légzés, barátnő, család, túlélés – az alvás van a legelső helyen. Minden ott kezdődik.

Run by a worldwide team of Alexander Rybak fans